Duna 1964-ból

Budapest, Népsziget.

Hol volt, hol nem volt, a Váci úton a mai Tesco helyén egykor a Kender Juta szövőgépeitől volt zajos a munkacsarnok. Az üzem kerítésének másik oldalán a szövöde bölcsődéje és ovija: ami időnként tőlem volt hangos. Hogy a gyerkőcök ne kukuljanak meg véglegesen, néhanapján levittek minket az udvarra ruhát összepiszkítani. Van egy örökbecsű emlékem innen.

Az üzem és az ovi közös kerítése mellett néha feltűnt egy masszív kötésű, de félkarú bácsi, a másik kezét egy szövőgép által veszíthette el. Amikor megláttuk a jóságos arcát, gondolkodás nélkül hozzá siettünk. Épp kezében egy megbontott zacskó negrót tartott ilyenkor - egészségmegőrzés céljából kapták a munkások - és abból kínált meg minket a drótkerítésen át. Ő lett, volt és marad mindörökké a mi közös Simon Gyuszi bácsink!

De egyszer megtörtént a csoda, mert anélkül ugyan hogyan is nézne ki egy a valóságból vett mese? Páros libasorba rendeztek minket a dadusok, és irány az Újpesti-Vasúti híd! Mire a közelébe értünk, előbb egy végtelenül hosszúnak ható tehervonat érkezett cammogva szénnel megpakolva Dorog felöl, nem sokkal később, a magasban egy légcsavaros repülő búgott fel. Lett ám égbekiáltó kalamajka közöttünk minderre: elsőre mindannyian azt kiabáltuk, hogy: - Hajrá vonat! - de a repülő érkezése méltó ellenkórust fakasztott sorainkból. Mire felértünk a hídra, heted hét ország határán is túl járt már mindkét gyereklélekre ható csoda.

Jól láttam én, hogy a híd alatt egy fürdőkádnyi víztől jóval nagyobb mennyiség úszik el belőle, de, hogy: az a Duna lenne, és déli irányba tart, arról nem volt fogalmam. Alig ábrándozhattam el a nekem gigászi folyó vadságán, már ott álldogáltunk sorstársaimmal az egyik sziget kavicsos partján. Kicsit megszeppenve néztem a böhöm nagy vizet: én már nagyfiúnak gondoltam magam ugyan, de a folyam láttán kissé behúztam a nyakam. Egyszer csak meglepve hallottam, amint az óvó nénik vetkőzésre biztatnak bennünket, utána pedig belekergettek minket a kissé olajszagú vízbe. Bokáig álltam benne, mire feleszméltem. Néhány társam vagy tíz méterrel beljebb tapicskolt, nagyon bátornak tartottam őket ezért! A hátam mögül újabb lelkesítő noszogatás hallatszott: - Menjetek beljebb, gyerekek! Az erős hátszéllel érkező unszolás pár méterrel beljebb taszajtott engem. Már jogosan újra nagyfiúnak érezhettem volna magam, de valahogy mégsem sikerült összehozni.
Így ismerkedtem meg a Dunával.